Beleteszem a jeerát* a forró olajba, ami azonnal cirpegni kezd. Azért rakják előre a köménymagot az indek, mert azon lehet lemérni, hogy mennyire forró már az olaj. Ha leég, akkor nem érdemes tovább próbálkozni. Jó érzés látni, hogy a magok körül aprócska bugyborékok gyűrűznek: ez az, ami állandó. Jó érzés tudni, hogy többnyire így van. Egy jó főzés feledteti a bánatot, és még sok mindent, mert a jelenbe helyez. Nem éghet oda a fűszer. Az, hogy megpirítják, szintén jelzi, mennyire fontos, hogy kijöjjön azok aromája. Európában mindent csak úgy odadobunk...beledobáljuk a fűszereket a vízbe, aztán had főjön a leves! Nem, ez nem annyira egyszerű. Utána öntöm a haldit, a dhaniát, a garam masalát, a mirch, vagyis a chili a legvégén jön, mert az hajlamos a leginkább leégetni az egészet, pedig ő a legfontosabb. Olyan az egész átható pírba öltözött lénye, mint egy világhírű díva fellépése, ö jön utoljára, de ő a lényeg...Amire a magyarok azt mondják: "az élet sava-borsa...", igen, pontosan, a chili!
Ez maradt: a főzés. Egy jó Paalak Paneer azért sok mindent feledtetni tud az ember lányával: félelmeket, fájdalmakat, karmát, jót és rosszat egyaránt. Hallom Danit valami indiai zenét választani a zene-vinyóról, talán valamelyik Buddha Bar album lehet...és még mindíg a torkomon ragad az a gombóc, amiről azt hittem, már régen lenyeltem. Bárhol, bármikor hallok ragákat, sharod-ot, szitárt, vagy bármilyen indiai mix-et, azonnal elkezd kalapálni a szívem. Ilyenkor cikinek érzem, hogy ilyen szentimentális vagyok, és gyorsan váltok. Kivéve, ha beülök az ütött-kopott citrómba. Akkor ugyanis Bollíwood-ot hallgatok éjjel-nappal. Ez ugyan még cikibb, de legalább ilyenkor egyedül vagyok.
Próbálom magam a spenótnak szentelni. Igen, nincs valódi paneer, készítenem kellene. Ha a Charan még itt lenne, most beugorhatnék a boltjába, és egyszerűen hoznék egy csomaggal a hűtőjéből. De már nincs itt. Disszidált három hónapja. Visszadisszidált Delhibe, de az is lehet, hogy a bátyjához Detroit-ba, egyetlen szó nélkül. Pedig ő volt a legjobb barátom a magyarországi indek közül, sőt, én voltam a choti bahan-je, a kishúga. Érdekes, a kishúgokat pedig nem hagyjuk ott szó nélkül, főleg terhesen nem, anélkül, hogy szólnánk, hogy elmegyünk, és soha többé nem jövünk vissza. Ez nem túl jó karma.
Próbáltam elérni, hívni Vicky-t, az öccsét Delhiben, de lehet, hogy mobilt váltott, amióta Pandzsábba költöztek. Őszintén szólva nem is az fáj, hogy nem szólt, hanem az, hogy elment, és nem tudom, hogy látom-e még valaha. Pici Zoét még nem is látta, pedig megszületett azóta. De talán a dolgok nem ok nélkül történnek. Eddig még mindenkivel találkoztam, akivel kellett, és mindenkivel újra is találkoztam, ha újra kellett látnunk egymást. Talán Charant is újra látom egyszer. A fenébe is!! Hiszen itt lakott fent a Rózsadombon, egy szuper kis lakásban, a családjával, Rituval, a feleségével, akivel nem illettek össze, és a pici lányukkal, aki az egyetlen értelme volt a kapcsolatnak. Stuti. Így hívták. Ha erre jött volna a kis metálzöld Deewoo-jával, ahogy szinte minden este, akkor tudtam volna szólni neki, hogy hozzon a boltból egy csomag paneer-t, mert nincs időm magam készíteni. A paneer-készítés nem három gyerek mellett elvégezhető foglalatosság, legfeljebb Indiában. Itt más a tempó. Igen, 3 gyerekem van, abból Zoé a saját pici lányom, a két nagyobb fiú Dani előző házasságából származik, de az idő felében együtt neveljük őket.
Az életemnek csak nagyon belső utakon van köze Indiához - jelenleg. Európai, intellektuális, éppen a szülési szabadságát töltő szabadúszó újságíró vagyok, 35 éves, eredetileg antropológus, szintén antropológus és buddhista tanító férjjel, és három, a fent említett módon összetevődő gyermekemberrel.
Nem szabadna Paalak Paneer-t ennem, mert szoptatok, és ilyenkor kerülni kell az erősen fűszeres ételeket. De néha-néha engedek a belső kívánó hangnak, mert ez maradt meg Indiából: a főzés. Azt begyakoroltam. Napi háromszor. Még szerencse, hogy Dani nem várja el, hogy főzzek. Mert az egészen más, ha az ember élvezetből rittyent valamit, mint ha napi szinten kell "megörvendeztetnie" főztjével a gyerekeit, akik úgysem esznek mást, csak sült krumplit, meg "kecsöpöt", és térden állva könyörögnek, hogy menjünk a "hamburgerezőbe" (mivel Dani nem engedi a jeles MacDonald-ok családi nevét használni, és igaza van, tanulják meg minél később!). Röhögök magamban, hogy mit szólna a kisebbik, a hat éves Domi egy jó kis Shahi Paneer-hoz, vagy Malai Koftá-hoz, vagy éppen az aktuális Paalak Paneer-hoz, aki még akkor is képes kiborulni, ha nem a hagyományos Nutellát kenheti a szendvicsére, mert épp kedvem támadt fehés csokit változatot venni...Nem tudom, hogy élnénk meg velük Puné-n, vagy Delhin kívül, ahol van "meki", de az sem lenne iztos ugyanaz. Talán Zoé még nem elrontott kísérlet, vele még lehet próbálkozni!
Valamelyik romantikus idős újságíró kolléganőm átküldött egy fura összefoglaló slide-showt a Tádzs Mahal-ról. Durr, egy újabb alattomos támadás! Nincs kint a pajzsom! Ennyire nem szeretek betámadva lenni a múltam által! A dolog érdekessége, hogy sosem jártam Agrában. Lehet rajta röhögni, de nem láttam a Tádzs Mahal-t. Véletlenül persze. Illetve azért nem, mert már nem volt időnk elmenni. És mert azt mondtuk, hogy majd akkor... ha összeházasodtunk. Nem Danival, hanem még a Manoj-dzsal. Olyan romantikusnak tűnt a dolog, hogy akkor most mégsem, és olyan izgalmasnak, hogy az Örök Szerelem szentéje még váart magára!
És furcsa módon a Tádzs Mahal annyira elhíresült, hogy valóban világszinten az örök szerelem természetesen minden szentimentalitást abszolút mellőző jelképe. Tulajdonképpen büszke is lehetnék rá, hogy nem voltam ott, mert így azt mondhatnám, ahogy mondom is: én bezzeg olyan helyeken jártam, ahol a túrista tömegek nem, és ez bizonyos mértékben igaz is. Ahogy az is, hogy minden "első indiás" első körútja az "arany háromszög", a Delhi-Agra-Dzsaipur-útvonal, de én sosem jártam háromszögekben, mert mindíg is körökben gondolkodtam, és amikor először illegális határátkelést követtem el 24. évesen Sunauli-ban, a nepáli-indiai határon, mert nem tudtam, pontosan hol van a vám-és útlevél-ellenőrző viskó, amikor leszálltam a helyi buszról, akkor is azonnal Benáreszbe mentem, aztán Bodh Gayába, Sarnath-ba, mert Buddha életének útvonalát jártam végig egyedül.
De az is igaz, hogy a túrista tömegek sokszor valóban a szép helyekre mennek, szóval ne legyünk annyira sznobok se! És igen, minden nőben, még a nagyon cinikusban és intellektuálisban is, mint amilyen én vagyok, ott lappang az igazi nő! A romantikus, aki hisz a tündérmesékben! Szóval, miután mindenki azt mondta, Agra legszarabb, legbénább hely a világon, sosem mentem el megnézni a Tádzs Mahal-t. Még akkor sem, ha Mumtáznak, a kedvenc feleségnek készült, aki egy évvel idősebben, mint én vagyok, halt meg, a 14. gyereke születésekor, és Shah Dzsahán neki építtette a csodálatos palotát, ami ma mindenkit arra emlékeztet, hogy még a halál sem tud győzedelmeskedni az örök szerelem fölött. Nő vagyok, és úgy érzem, érzem és értem a nőket. Nem hiszem, hogy akadna köztünk olyan, még a legridegebb, legtárgyilagosabbak, legkevésbé érzelgősök között sem, akit teljesen hidegen hagyna az a gondolat, mégha csak legenda is, hogy volt egyszer egy különben tök kegyetlen uralkodó, aki olyan nagyon szerette a feleségét, hogy úgy építtette meg a síremlékét, hogy a saját palotájából állandóan rálásson. De az is lehet, hogy megártott a kurkuma főzés közben, ami hallucinogén tartalmakkal is bír...
Megnézem Pici Zoé-t, és azonnal összeszedem magam. Mélyen alszik, a kis szöszke feje olyan nyugalmat áraszt! És igen, azonnal helyrerántja a szentimentalizmusomat: milyen jó, hogy itt született! "Inside kali, outside gori!" - vagyis: belül fekete, kivül fehér. Ezt mondták rám mindenhol. Kívülről ugyan európainak látszom, szőke hosszú haj, kék szem, fehér bőr. De belül "kali", azaz fekete vagyok: indiai. Az ember sose higgyen indiainak! És tudom, pontosan, hogy ki az, aki hízelgésből mondta, és ki nem. De tudom, hogy miért mondták. Az ilyet érzi az ember.
Nem tudom, a Zoé milyen. Danival azt mondtuk, biztos egy kis tulku láma született újjá, ugyanis ő álmodta meg még a Himalájában, Leh-ben, Ladakh-ban, 10 évvel ezelőtt, hogy születni fog egy lánya, akit Zoénak hívnak. Bár ő inkább úgy fogalmazna: lsd-látomás:) Zoé, mint "élet". Azóta elvette az akkori szerelmét, lett két fia tőle, majd elváltak, de Zoé még mindíg váratott magára. És végül én vállaltam, hogy segítek neki világra jönni. És ezt így is fogom fel.
Azt én is mindíg éreztem, hogy lesz egy lányom. De nem akarok rányomni semmilyen identitást. Azt tudom, hogy nagyon is boldog vagyok, hogy itt született. Mindennek megvan a maga értelme. Az én lányom szabadnak született. Szabadnak, nemcsak abban az értelemben, hogy farmert hordhat, akkor, amikor csak kedve tartja, hanem azt is, hogy belül, egészen belül is szabadnak érezheti magát. Ez az egy fontos, és ez a legfontosabb útravaló, amit adhatok neki.
