Karma [szerkesztés]

Megtekintett lap	(+/-)

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából.

 

Ez a szócikk a több vallás részét képező fogalomról szól. Hasonló címmel lásd még: Karma (egyértelműsítő lap).

A karma (szanszkrit:कर्म, páli: kamma, cselekedet, tett) ok-okozat, pontosabban az ok és okozat viszonya, kölcsönhatása, törvénye. Mint fogalom, szerepel az ősi hindu, taoista, buddhista tanításokban, és szerepel a modern világszemléletek ismeretanyagában is.

Tartalomjegyzék  [elrejtés] 1 Mit jelent a karma törvénye? 2 Karma a hinduizmusban 3 Karma a buddhizmusban 3.1 Buddha tanítása a karmáról 4 Karma a dzsainizmusban 5 Előfordulás 6 Hivatkozások 7 Források 8 Külső hivatkozások

Mit jelent a karma törvénye? [szerkesztés]

A karma törvénye szerint minden cselekedetünk egy annak megfelelő következménnyel jár, illetve minden, ami történik a világban, az maga egy következmény, vagyis valamilyen oknak az okozata. A karma tágabb értelemben cselekedet, tett, mű. Minden tényezőre vonatkozik, ami a világban történik, és következménnyel jár. Vonatkozik az akciókra, reakciókra, általában a világ törvényei által irányított aktív természeti folyamatokra, eseményekre, az élettelen létezők hatásaira, az emberi és állati cselekvésre, de az embernél fejlettebb, magasabb szinten álló lények, istenek, szellemek megnyilatkozásaira is. Minden aktivitás, azaz ok okozatot szül, és minden ok előzőleg létrejött okozatból eredeztethető. Így jön létre az ok-okozati összefüggések végtelen hálózata.

A karmát nem szabad összekeverni a sorssal, de az eleve elrendeléssel, és az újraszületés tanával sem. Ezek mindegyike önmagában más jelentéssel bír, bár az újraszületés (reinkarnáció) tanának fontos része a karma.

Karma a hinduizmusban [szerkesztés]

A hindu elképzelés szerint a világegyetem ősanyagának (Praktiti) rezgése (v.ö. a tao mintázatai) az az erő, amely éltet és mozgat. A ősok (Brahman), a semmiből megjelenő teremtési lánc kezdete, szintén a karma által válik értelmezhetővé, hiszen a teremtés eredendő impulzusa (az isteni akarat megnyilvánulása), már a karma törvényét is létrehozza.

Az első impulzus az eredendő, és első ok a Szanszkára.^[1] A Brahmanból áradó léterő a Szanszkára rezdülésével elindította a létezési folyamatot, létrehozva az isteni megnyilatkozást (Isvára - azaz a megszemélyesített isten), és a mindent magába foglaló ősanyagot (Praktiti).

Érdemes itt megjegyezni, hogy a Karma keletkezése időhöz, térhez kötött, azaz meghatározható, elmesélhető, ellentétben a Dharmafogalmával, amelynek eredetéről nem tudni semmit, hiszen öröktől fogva létezik.

A karma sors is, amennyiben tudatában vagyunk annak, hogy minden tett következményeket von maga után, hiszen a tett ok, amely okozatot teremt, és akció, amely reakciót szül. A dharma törvénye a karma-folyamatok szövevényes láncolatát erkölcsi tartalommal ruházza fel, amennyiben az élőlényeknek sorsot tulajdonít, amelynek alakulása a világtörvény (Dharma) betartásától, és cselekedeteink (Karma) szükségszerű következményeitől függ.

A karma törvénye nem jelent eleve elrendeltetést, sem véletlenek sorozatát, hiszen az embernek saját szabadságából eredően mindig lehetősége van befolyásolnia a sorsát. Saját dharmájának megfelelő életével (lásd: a dharma ágazatai) összevetve felelősséggel is tartozik azért. Mivel a lélek (dzsiva) a hindu hitvilág elképzelése szerint más és más létformában születik újjá, miközben lényege megmarad, „sorsa”, világban való léte eredője előző cselekedeteinek, és mindenkor meglévő szabad akaratának. A dharmánknak ellenszegülve bűnt követünk el (a-dharma), a Karma azonban akaratunktól függetlenül létezik, egyúttal fenntartja, sőt sok esetben meg is követeli szabad akaratunk megnyilvánulását sorsunk alakítása érdekében. Bűneink jóvátételét, belátásunkat, erkölcsi alapállásunkat nem tudnánk kiteljesíteni a szabad akarat lehetősége nélkül.

A cselekedetek függetlenek attól, hogy tudatosan vagy akaratlanul hajtották végre őket, hiszen az akaratlanul végrehajtott cselekedet is következménnyel jár. A Mahábhárata, vagy a Rámájana eposzokban visszatérő elem a véletlen bűn, amely akkor is elnyeri büntetését, ha az a cselekvő szándékától független. Ha nem így lenne, feltételezni kellene olyan felsőbbrendű hatalmat, amely felülbírálná az eredendő törvényt, megváltoztathatná annak következményeit, ítéletet alkotna, mérlegelne. Ilyen hatalom azonban a hindu hitvilágban nem létezik, az istenségek és azok megtestesülései ugyanúgy alá vannak vetve a Dharma és a Karma törvényének, mint bármely létező.

Karma a buddhizmusban [szerkesztés]

A karma buddhista felfogása azonban a hindu értelmezéstől némileg eltér. Buddha tanításában a karma annyiban keletkezik és fejti ki hatását, amennyiben tetten érhető a szándék, amellyel elkövették. A buddhista felfogás tehát nem a sors kiszámíthatatlan, bár a szabad akarattal módosítható szeszélyét vizsgálja a karmában, hanem a szándékot, a szándék etikai tartalmát. Buddhánál az akarat határozza meg a karma minőségét, így a szándék, a késztetés (sankára) döntő jelentőségű. A buddhista felfogásban a karma négyféle lehet:

• Működése szerint:
  • Teremtő
  • Támogató
  • Elnyomó
  • Károsító
• A hatás rendje szerint:
  • A fontos, jelentős cselekedet hatásában megelőzi a jelentéktelent
  • A halálközeli tett az újjászületést eredményezi, és a halál órájában hat
  • A megszokott tettek előbb hatnak, mint a ritkán végrehajtottak
  • A felhalmozott karma újjászületéshez vezet.
• Időbeli hatás szerinti:
  • Jelenlegi életünkben ható
  • A következő életben ható
  • Valamelyik elkövetkező életben ható
  • Kihunyt, hatástalan.
• Újjászületés helyét befolyásolva:
  • Káros, rossz újjászületéshez vezető tett
  • Érzéki területre vezető üdvös tett
  • Formai területre vezető üdvös tett
  • Formanélküli területre vezető üdvös tett

Buddha tanítása a karmáról [szerkesztés]

A karma fogalma Indiából ered, az indiai vallásokból és a buddhizmusból. Azt fejezi ki, hogy csak tőlünk függ, mi történik velünk: előző gondolataink és cselekedeteink váltak jelenlegi állapotunkká – s most, e pillanatban is jövőnk magjait ültetjük el. Ilyen értelemben nem a tőlünk független sors, nem egy felettünk uralkodó istenség, és nem a véletlenek döntenek életünk eseményei felől, hanem minden esetben az ok-okozati összefüggések.

• Könnyű belátni: aki a sorsban, az eleve elrendelésben hisz, annak teljességgel értelmetlenné válik élete minden szándéka és erőfeszítése. Mi értelme lenne egy vizsgára tanulni, egy fontos eseményre készülni, ha úgyis az fog történni, amit valahol valamilyen hatalom már elrendelt. Minden valamire irányuló cselekedetünk értelmét veszti és a céltalanságba vész.

• Ha valaki úgy gondolja, lesz ahogy lesz, a szerencse kiszámíthatatlan véletleneken alapul, ugyanarra a következtetésre juthat: mi értelme lenne bármely erőfeszítésnek, ha úgyis a véletlen vagy a szerencse fogja eldönteni a dolgok kimenetelét.

• Sokan egy istenségtől (istentől) várják a mindennapi megoldásokat. De tudhatja-e bármelyikünk bizonyosan, hogy cselekedete eléri-e célját, hogy az az istenség úgy fog a dolgok felett dönteni, hogy a szándékunk beteljesül. Ha pedig nem tudhatjuk ezt, van-e még értelme gyakorolni, tanulni, fejlődni, mikor úgyis egy tőlünk független döntés tesz majd pontot a folyamat végére? Mint a szent írásokból tudjuk, ezek az isteni döntések egy általunk megszemélyesített isteni EGÓ pillanatnyi szeszélyén múlhatnak.

Mindezekben az elképzelésekben csupán csak hihetünk – ezért is nevezzük őket hit-nek. A karma a hit fogalmától teljesen különböző jelentéssel bír: a bizonyosságon, a tapasztaláson alapul.

Buddha szerint egyetlen bizonyosság van az életünkben, az pedig a karma törvénye. Minden más, a sors, a véletlenek, az eleve elrendelések, az istenségek – csak bizonytalan hitelvek, amelyek nem adhatnak szilárd támpontot az életünkben

 Beleteszem a jeerát* a forró olajba, ami azonnal cirpegni kezd. Azért rakják előre a köménymagot az indek, mert azon lehet lemérni, hogy mennyire forró már az olaj. Ha leég, akkor nem érdemes tovább próbálkozni. Jó érzés látni, hogy a magok körül aprócska bugyborékok gyűrűznek: ez az, ami állandó. Jó érzés tudni, hogy többnyire így van. Egy jó főzés feledteti a bánatot, és még sok mindent, mert a jelenbe helyez. Nem éghet oda a fűszer. Az, hogy megpirítják, szintén jelzi, mennyire fontos, hogy kijöjjön azok aromája. Európában mindent csak úgy odadobunk...beledobáljuk a fűszereket a vízbe, aztán had főjön a leves! Nem, ez nem annyira egyszerű. Utána öntöm a haldit, a dhaniát, a garam masalát, a mirch, vagyis a chili a legvégén jön, mert az hajlamos a leginkább leégetni az egészet, pedig ő a legfontosabb. Olyan az egész átható pírba öltözött lénye, mint egy világhírű díva fellépése, ö jön utoljára, de ő a lényeg...Amire a magyarok azt mondják: "az élet sava-borsa...", igen, pontosan, a chili!

Ez maradt: a főzés. Egy jó Paalak Paneer azért sok mindent feledtetni tud az ember lányával: félelmeket, fájdalmakat, karmát, jót és rosszat egyaránt. Hallom Danit valami indiai zenét választani a zene-vinyóról, talán valamelyik Buddha Bar album lehet...és még mindíg a torkomon ragad az a gombóc, amiről azt hittem, már régen lenyeltem. Bárhol, bármikor hallok ragákat, sharod-ot, szitárt, vagy bármilyen indiai mix-et, azonnal elkezd kalapálni a szívem. Ilyenkor cikinek érzem, hogy ilyen szentimentális vagyok, és gyorsan váltok. Kivéve, ha beülök az ütött-kopott citrómba. Akkor ugyanis Bollíwood-ot hallgatok éjjel-nappal. Ez ugyan még cikibb, de legalább ilyenkor egyedül vagyok.  

Próbálom magam a spenótnak szentelni. Igen, nincs valódi paneer, készítenem kellene. Ha a Charan még itt lenne, most beugorhatnék a boltjába, és egyszerűen hoznék egy csomaggal a hűtőjéből. De már nincs itt. Disszidált három hónapja. Visszadisszidált Delhibe, de az is lehet, hogy a bátyjához Detroit-ba, egyetlen szó nélkül. Pedig ő volt a legjobb barátom a magyarországi indek közül, sőt, én voltam a choti bahan-je, a kishúga. Érdekes, a kishúgokat pedig nem hagyjuk ott szó nélkül, főleg terhesen nem, anélkül, hogy szólnánk, hogy elmegyünk, és soha többé nem jövünk vissza. Ez nem túl jó karma.

Próbáltam elérni, hívni Vicky-t, az öccsét Delhiben, de lehet, hogy mobilt váltott, amióta Pandzsábba költöztek. Őszintén szólva nem is az fáj, hogy nem szólt, hanem az, hogy elment, és nem tudom, hogy látom-e még valaha. Pici Zoét még nem is látta, pedig megszületett azóta. De talán a dolgok nem ok nélkül történnek. Eddig még mindenkivel találkoztam, akivel kellett, és mindenkivel újra is találkoztam, ha újra kellett látnunk egymást. Talán Charant is újra látom egyszer. A fenébe is!! Hiszen itt lakott fent a Rózsadombon, egy szuper kis lakásban, a családjával, Rituval, a feleségével, akivel nem illettek össze, és a pici lányukkal, aki az egyetlen értelme volt a kapcsolatnak. Stuti. Így hívták. Ha erre jött volna a kis metálzöld Deewoo-jával, ahogy szinte minden este, akkor tudtam volna szólni neki, hogy hozzon a boltból egy csomag paneer-t, mert nincs időm magam készíteni. A paneer-készítés nem három gyerek mellett elvégezhető foglalatosság, legfeljebb Indiában. Itt más a tempó. Igen, 3 gyerekem van, abból Zoé a saját pici lányom, a két nagyobb fiú Dani előző házasságából származik, de az idő felében együtt neveljük őket.

Az életemnek csak nagyon belső utakon van köze Indiához - jelenleg. Európai, intellektuális, éppen a szülési szabadságát töltő szabadúszó újságíró vagyok, 35 éves, eredetileg antropológus, szintén antropológus és buddhista tanító férjjel, és három, a fent említett módon összetevődő gyermekemberrel. 

Nem szabadna Paalak Paneer-t ennem, mert szoptatok, és ilyenkor kerülni kell az erősen fűszeres ételeket. De néha-néha engedek a belső kívánó hangnak, mert ez maradt meg Indiából: a főzés. Azt begyakoroltam. Napi háromszor. Még szerencse, hogy Dani nem várja el, hogy főzzek. Mert az egészen más, ha az ember élvezetből rittyent valamit, mint ha napi szinten kell "megörvendeztetnie" főztjével a gyerekeit, akik úgysem esznek mást, csak sült krumplit, meg "kecsöpöt", és térden állva könyörögnek, hogy menjünk a "hamburgerezőbe" (mivel Dani nem engedi a jeles MacDonald-ok családi nevét használni, és igaza van, tanulják meg minél később!). Röhögök magamban, hogy mit szólna a kisebbik, a hat éves Domi egy jó kis Shahi Paneer-hoz, vagy Malai Koftá-hoz, vagy éppen az aktuális Paalak Paneer-hoz, aki még akkor is képes kiborulni, ha nem a hagyományos Nutellát kenheti a szendvicsére, mert épp kedvem támadt fehés csokit változatot venni...Nem tudom, hogy élnénk meg velük Puné-n, vagy Delhin kívül, ahol van "meki", de az sem lenne iztos ugyanaz. Talán Zoé még nem elrontott kísérlet, vele még lehet próbálkozni!

Valamelyik romantikus idős újságíró kolléganőm átküldött egy fura összefoglaló slide-showt a Tádzs Mahal-ról. Durr, egy újabb alattomos támadás! Nincs kint a pajzsom! Ennyire nem szeretek betámadva lenni a múltam által! A dolog érdekessége, hogy sosem jártam Agrában. Lehet rajta röhögni, de nem láttam a Tádzs Mahal-t. Véletlenül persze. Illetve azért nem, mert már nem volt időnk elmenni. És mert azt mondtuk, hogy majd akkor... ha összeházasodtunk. Nem Danival, hanem még a Manoj-dzsal. Olyan romantikusnak tűnt a dolog, hogy akkor most mégsem, és olyan izgalmasnak, hogy az Örök Szerelem szentéje még váart magára!

És furcsa módon a Tádzs Mahal annyira elhíresült, hogy valóban világszinten az örök szerelem természetesen minden szentimentalitást abszolút mellőző jelképe. Tulajdonképpen büszke is lehetnék rá, hogy nem voltam ott, mert így azt mondhatnám, ahogy mondom is: én bezzeg olyan helyeken jártam, ahol a túrista tömegek nem, és ez bizonyos mértékben igaz is. Ahogy az is, hogy minden "első indiás" első körútja az "arany háromszög", a Delhi-Agra-Dzsaipur-útvonal, de én sosem jártam háromszögekben, mert mindíg is körökben gondolkodtam, és amikor először illegális határátkelést követtem el 24. évesen Sunauli-ban, a nepáli-indiai határon, mert nem tudtam, pontosan hol van a vám-és útlevél-ellenőrző viskó, amikor leszálltam a helyi buszról, akkor is azonnal Benáreszbe mentem, aztán Bodh Gayába, Sarnath-ba, mert Buddha életének útvonalát jártam végig egyedül.

De az is igaz, hogy a túrista tömegek sokszor valóban a szép helyekre mennek, szóval ne legyünk annyira sznobok se! És igen, minden nőben, még a nagyon cinikusban és intellektuálisban is, mint amilyen én vagyok, ott lappang az igazi nő! A romantikus, aki hisz a tündérmesékben! Szóval, miután mindenki azt mondta, Agra legszarabb, legbénább hely a világon, sosem mentem el megnézni a Tádzs Mahal-t. Még akkor sem, ha Mumtáznak, a kedvenc feleségnek készült, aki egy évvel idősebben, mint én vagyok, halt meg, a 14. gyereke születésekor, és Shah Dzsahán neki építtette a csodálatos palotát, ami ma mindenkit arra emlékeztet, hogy még a halál sem tud győzedelmeskedni az örök szerelem fölött. Nő vagyok, és úgy érzem, érzem és értem a nőket. Nem hiszem, hogy akadna köztünk olyan, még a legridegebb, legtárgyilagosabbak, legkevésbé érzelgősök között sem, akit teljesen hidegen hagyna az a gondolat, mégha csak legenda is, hogy volt egyszer egy különben tök kegyetlen uralkodó, aki olyan nagyon szerette a feleségét, hogy úgy építtette meg a síremlékét, hogy a saját palotájából állandóan rálásson. De az is lehet, hogy megártott a kurkuma főzés közben, ami hallucinogén tartalmakkal is bír...

Megnézem Pici Zoé-t, és azonnal összeszedem magam. Mélyen alszik, a kis szöszke feje olyan nyugalmat áraszt! És igen, azonnal helyrerántja a szentimentalizmusomat: milyen jó, hogy itt született! "Inside kali, outside gori!" - vagyis: belül fekete, kivül fehér. Ezt mondták rám mindenhol. Kívülről ugyan európainak látszom, szőke hosszú haj, kék szem, fehér bőr. De belül "kali", azaz fekete vagyok: indiai. Az ember sose higgyen indiainak! És tudom, pontosan, hogy ki az, aki hízelgésből mondta, és ki nem. De tudom, hogy miért mondták. Az ilyet érzi az ember. 

Nem tudom, a Zoé milyen. Danival azt mondtuk, biztos egy kis tulku láma született újjá, ugyanis ő álmodta meg még a Himalájában, Leh-ben, Ladakh-ban, 10 évvel ezelőtt, hogy születni fog egy lánya, akit Zoénak hívnak. Bár ő inkább úgy fogalmazna: lsd-látomás:) Zoé, mint "élet". Azóta elvette az akkori szerelmét, lett két fia tőle, majd elváltak, de Zoé még mindíg váratott magára. És végül én vállaltam, hogy segítek neki világra jönni. És ezt így is fogom fel.

Azt én is mindíg éreztem, hogy lesz egy lányom. De nem akarok rányomni semmilyen identitást. Azt tudom, hogy nagyon is boldog vagyok, hogy itt született. Mindennek megvan a maga értelme. Az én lányom szabadnak született. Szabadnak, nemcsak abban az értelemben, hogy farmert hordhat, akkor, amikor csak kedve tartja, hanem azt is, hogy belül, egészen belül is szabadnak érezheti magát. Ez az egy fontos, és ez a legfontosabb útravaló, amit adhatok neki.  

Ladies of Caubul (1848 lithograph) showing the lifting of purdah in zenana areas.

Purdah or Pardaa (Persian: پرده, Urdu: پردہ, Hindi: पर्दा, literally meaning "curtain") is the practice of preventing women from being seen by men. This takes two forms: physical segregation of the sexes, and the requirement for women to cover their bodies and conceal their form. Purdah exists in various forms in the Islamic world and among Hindu women in parts of India.

Physical segregation within a building can be done with walls, curtains, and screens. A woman's withdrawal into purdah restricts her personal, social and economic activities outside her home. The usual purdah garment worn is a burqa, which may or may not include a yashmak, a veil to conceal the face. The eyes may or may not be exposed.

Purdah was rigorously observed under the Taliban in Afghanistan, where women had to observe complete purdah at all times when they were in public. Only close male family members and other women were allowed to see them out of purdah. In other societies, purdah is often only practised during certain times of religious significance.

In historically Islamic Arab countries, such as Saudi Arabia, purdah is a custom with cultural rather than religious basis. Even in the United Arab Emirates, where women can wear skirts and similar modest garments, Arab women often observe purdah. It is important to differentiate between purdah and hijab. Hijab is an Islamic tradition that is based on physical and psychological morality, while purdah does not necessarily conform to Islamic teachings.

Criticism of purdah has occurred historically. Purdah was criticised from within its community, for example in the 1905 story entitled The Sultana's Dream, by Bengali feminist Rokeya Sakhawat Hussain. Bhimrao Ambedkar, a social reformer and the chief architect of the Constitution of India, imputed many evils existing among the Muslims of British India to the system of purdah in his 1946 book Pakistan, or The Partition of India, saying that women lack "mental nourishment" by being isolated and that purdah harms the sexual morals of society as a whole.^[1]